2009-11-11 20:50:14
Őri László: Utamat keresem hazámban

 

A Magyar Polgári Együttműködés Egyesület, a Kecskeméti Konzervatív Kör és a Kecskeméti Lapok Kiadó november 8-án Új államépítés címmel konferenciát szervezett Kecskeméten. A rendezvényen I. díjjal ismerték el Őri László a Sopianae Ifjúsági Egyesület tagjának, pécsi Nemzeti Fórum elnökének „Utamat keresem a hazámban" című írását.

  

 

A konferenciát követő fogadáson A Harmadik évezred sorozat: Az én hazám című kötetének fiatal szerzőit köszöntötte Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, Mádl Ferenc volt köztársasági elnök és felesége, Mádl Dalma, majd pedig átadták a díjakat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A díjazott írást az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük:

 

Őri László

Utamat keresem a hazámban

 

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Mészáros László szerkesztő úr felkérésével lehetőségem nyílik arra, hogy gondolataimat megosszam e kötet olvasóival.

A válaszra váró kérdések olyan fajsúlyúak, amelyeknek kifejtése egyenként is külön esszét, vagy értekezést igényelne, az alábbiakban csupán a legfontosabbakra szeretnék utalni.

Minden ember számára viszonyítási pontot jelent az a környezet, amelyben szocializálódik, a gyermekkori élmények, a család, és az iskola, az első baráti kör, az itt szerzett élmények mindannyiunkat életünk végéig elkísérnek, ezért ehhez kapcsolódva néhány személyes emlékemet idézném fel először.

Az első történéseket, amelyek a haza, hazaszeretet kérdéseit vetették fel bennem, az általános iskola alsó tagozatában, 6-7 évesen éltem át. Egy március 15-i nemzeti ünnepünk alkalmával az osztályból csak néhányan érkeztünk kokárdával az iskolába -én az édasanyám által varrottal-  ez számomra természetes volt, azonban az osztályterembe belépve többen szóvá tették, sőt a padtársam, mint a világ legtermészetesebb dolgát közölte velem, hogy náluk a családban senki nem tűzi ki a kokárdát március 15-én, ő is csak az iskolai ünnepségen teszi, mivel az kötelező. Ott akkor, mindez nagyon rosszul esett, egyszerűen azért, mert egy gyermek, amelyik szeretne egy közösséghez tartozni, mindig nehezen éli meg, ha egy közösségből kilóg, és bizony én akkor azt éreztem, hogy kilógok a társaim közül. 7-8 évesen még nem értettem, hogy mit szimbolizál a kokárda, hogy miért tűzi fel édesanyám olyan gondosan reggelente a kabátomra az ünnep közeledtével, de az nagyon zavart, hogy ennek a viselése miatt értetlenkedve, kétkedve néznek rám a társaim. Szintén maradandó élményem, hogy rajtunk kívül senki sem tette ki az utcában a nemzeti lobogót a házra a nemzeti ünnepek alkalmával. Felvetődő kérdéseimet szüleim igyekeztek megválaszolni, a választ olykor nehezen értettem, de azt tudtam, hogy ez számunkra fontos, és biztos voltam benne, hogy ha felnőtt leszek, én is ki fogom tűzni.

Gyermekkoromban sokszor mondták nekem a tanáraim, hogy gondolkodásomat tekintve érettebb vagyok a korosztályomnál, én ebből mindössze annyit értettem, hogy engem valóban más dolgok is foglalkoztattak, mint a társaimat, miközben persze gyűjtöttem a játékautókat, szerettem olvasni, biciklizni és kirándulni a barátaimmal, amellett  8 éves koromban érdeklődéssel figyeltem azt is, ahogy szüleim nézték a televízióban a rendszerváltással kapcsolatos műsorokat, az ellenzéki kerekasztal tárgyalásoktól, az első szabadon választott országgyűlés megalakulásán át a romániai események beszámolóit. Természetesen gyerekfejjel mindent nem értettem, de sűrűn kérdeztem szüleimtől, nagypapáimtól, hogy ez vagy az mit jelent, és ezekről a eseményekről, élményeimről beszélgettem barátaimmal az iskolában, sőt tanáraimmal is.  Szinte kivétel nélkül azt tapasztaltam, hogy ezek a témák, amelyeket ma úgy neveznénk hogy nemzeti sorskérdések  -bizony fájó leírni- de szinte egyáltalán nem foglalkoztatták a környezetemet, sőt sokszor egészen furcsán néztek rám, hogy miképpen foglalkoztathat egy 8-10 éves gyereket a romániai forradalom. Így többször  szembesültem azzal, hogy köztem, családi körünk és az iskolai közegem között egy szakadék tátong.

A gimnáziumi évek alatt, melyeket egy pécsi, alapvetően liberális „elitgimnáziumban" töltöttem,  úgy érzem, már alapvetően stabil értékrendem, identitástudatom volt.  Ismét átéltem, hogy milyen érzés kisebbségben maradni az embernek a véleményével, azonban soha egy percig sem fogalmazódott meg bennem az, hogy a véleményemet feladjam, vagy a többségi  véleményhez igazítsam, éppen ellenkezőleg mindig arra törekedtem, hogy  álláspontomat meg tudjam védeni, egy- egy beszélgetésben vagy vitában helyt tudjak állni, és személyesen is tudjak példát mutatni mások számára. Azt tapasztaltam, és ezt mind a mai napig vallom, hogy a személyes példamutatásnak, vagyis annak hogy egy- egy „éles" helyzetben, vagy általában az életben valaki miként viselkedik sokszor nagyobb hatása van a környezetére, mint annak hogy egy vitában,  miként érvel.

Annak a megválaszolásához, hogy mit jelent egy fiatalnak a magyar nemzethez tartozni, érdemes magunk számára kérdéseket feltenni, amelyek a továbbgondolásban segítséget jelentenek. Ilyenek például: mit jelent ma családban élni?, mit jelent egy összetartó baráti közösséghez tartozni? , mit jelent egy focicsapat szurkolói táborába tartozni?, stb. Ezek mind-mind hozzátartoznak annak a tisztázásához, hogy ki számít magyarnak és mit jelent az ember számára a magyar nemzethez tartozás.

A válaszadáshoz leszögezhetjük, közösségi életünk leggyakoribb szinterei a családi, rokoni, a baráti, vallási és munkahelyi közösségek, melyek többnyire közvetlenül megtapasztalhatóak és beszélhetünk csupán szellemiekben megragadható közösségről, ilyen a nemzet is. Így a nemzeti közösségbe tartozik a 93.063 km2-en élő összes, velem együtt sorsközösségben élő embertársam, de miután hazám, Magyarország az egyetlen európai ország, melynek minden határán túl saját nyelvéhez tartozó nagyszámú közösségek élnek a tragikus trianoni diktátum óta, őket is ide tartozónak érzem.

Ma a magyar társadalomban a nemzeti közösséghez, mint nagyobb közösséghez tartozás tudata tapasztalatom szerint elhalványult.

A folyamat okainak nem hogy teljeskörű, de még felsorolásszerű bemutatására sem vállalkozhatom ezen keretek között, mégis szükségesnek tartom a legfontosabbakat kiemelni, így „a múltat végképp eltörölni" akaró, majd azt felszámolni törekvő Rákosi- és a Kádár-rendszer évtizedeinek hatását, a nemzeti,  keresztény értelmiség háttérbe szorítását, marginalizálását. Ma már húsz évvel a rendszerváltás után nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt két évtizedben a globalizmus térhódításával párhuzamosan kiépülő fogyasztói társadalomnak és az új médiafogyasztási szokásoknak is komoly szerepe van a jelenlegi állapotok kialakulásában.

A magyar társadalom egyre mélyülő erkölcsi válságát is jelzi, hogy elsősorban -bár nem kizárólagosan- a rendszerváltás nagy „vesztesei" körében (akik napról napra egzisztenciális gondokkal küzdenek)  már a kisközösségi létformáik működésében is komoly zavarokat látunk, elég csak a válások magas számát említeni, vagy a házasságkötések számának drasztikus csökkenését.

Mindezek alapján azt gondolom, hogy amikor a magyar társadalom jelentős része számára  a megélhetésért vívott napi küzdelem a legfontosabb, szinte az egyetlen céllá vált, a családi együttlét, továbbá a közösségi létformák, a baráti közösségek ápolása a kiuzsorázott ember számára tehernek tűnnek, holott egészséges emberek abból erőt, átadott tapasztalatot meríthetnek, kaphatnak. A folyamatosan fennálló, sőt erősödő napi feszültségek szétzilálják ezeket a kisközösségi kereteket. Arra lenne szükség, hogy ezek a rendkívül nehéz helyzetben lévő emberek újra megtapasztalnák a közösségek megtartó erejét, a széthúzás helyett az összefogást, a szolidaritást. Újra megtanulnának élni ezzel az erővel, melynek felfedezéséhez a hit-bizalom ujraépítése igényeltetik.  Különösen aktuális lenne most mindez a gazdasági válság hatásainak kivédése miatt, hiszen az egészséges közösségek megtartó erővel rendelkeznek.

Külön ki kell emelnünk a liberális értelmiség és a média felelősségét, vagy inkább felelőtlenségét, amely még napjainkban is az indivídum előtérbe helyezését, a csak az önmagában bízó ember ideálját sugallja a közösségi létformákkal szemben.

Ha egy társadalomban a kisközösségek jól működnek, vagyis az egyének számára a közösségi gondolkodás elfogadott, akkor van esély arra, hogy ezek a kisközösségek egy nagyobb nemzeti közösség részévé váljanak. Ameddig ez nem valósul meg, addig a nagyobb közösségi létforma, a nemzeti közösség is válságban fog vergődni.

Természetesen a nemzeti közösségtudat erősödésének további feltételei is vannak, fontos a közös múlt ismerete, feldolgozása, az azzal való szembenézés, amely számos esetben nem történt meg, gondoljunk csak a trianoni trauma feldolgozatlanságára, vagy az 56-os forradalom megítélésére a szocializmus évtizedei alatt. Ezek mind mind olyan tényezők, amlyek máig meghatározzák nemzetünk lelkiállapotát, folytonos szorongást eredményeznek. Mindezek fényében meg kell említenünk Kopp Mária és Skrabiski Árpád  magyar lelkiállapottal kapcsolatos kutatásait, akik a helyzetfelmérésünkben mutatkozó hiányok pótlásához nélkülözhetetlen megállapításokat dolgoznak ki.

Kiemelkedően fontosnak tartom a nyelv szerepét a nemzeti közösségünk életében. Ugyanis óriási kincs birtokában vagyunk mi, magyar anyanyelvűek, ha ennek kevesen is vannak tudatában. Nyelvünk ősi eredetét egyre több tudományos eredmény bizonyítja, kimutatják, hogy szerkezete többn ezer évre tehető szerves fejlődés útján jött létre, a kb. 600 létező szógyök megfigyelhető szabályszerűségeket mutat a természet jelenségeinek, viszonyoknak a leképezésében. A magyar nyelv szerkezete miatt minden elgondolható és minden fizikailag is érzékelhető viszony kifejezhető vele a nyelv egészének módosítása, újabb szótömegek beemelése nélkül. Az újabb keletű nyelvekben ez a rendszer hiányzik, következésképpen nyelvük állandó változásban van. Ezt a jelenséget újabban Varga Csaba kutatásai világították meg. Nyelvünk szókincsének nagymérvű állandósága lehetőséget ad a történelmi és társadalmi folyamatok pontosabb megragadására is, így a nyelv a nemzet egyik fontos összetartó ereje a sokszor kényszerűen vállalt sorsközösség mellett.

Nem utolsó sorban meg kell említeni még két fontos jelenséget, az egyik, hogy az elmúlt időszakban egyre kevesebb olyan eredmény (sporteredmény, kutatási eredmény stb.) születik hazánkban, amelyre a magyarok büszkék lehetnének, és amelyek az összetartozás-tudatot erősíthetnék.  A másik, hogy a rendszerváltás után ugyan részben átalakult az oktatási rendszer, a tananyag, de összességében elmondhatjuk, hogy a kötelező tananyag a magyarság történelmét, mint kudarcok sorozatát mutatja be, amelyen egy átfogó okatási reform keretében lehetne, és kellene változtatni.

Ha a fent említett körülményeken közösen változtatni tudnánk, akkor ellentétben napjainkkal, amikor a fiatalt csupán a családban megélt szocializációja határozza meg, akkor  a fiatalok közül is egyre többen lennének képesek tudatosan vállalni a magyarsághoz való tartozást és egyre többen lennének képesek ezért a nemzeti közösségért áldozatot is vállalni.

Meggyőződésem, hogy globalizálódó világunkban felértékelődik a nemzet fogalma, hiszen a globalizáció káros hatásai az erős, összetartó, egységes nemzeteket kevésbé érintik. Mindezek miatt fontosnak tartom, hogy hazánk az Európai Unió részeként is érdekeit megfogalmazni képes, és azokért következetesen küzdő politikát folytasson, ugyanis az Európai Unióban a tagállamok szuverenitásukat részlegesen feladták ugyan, de nemzetállamiságukat féltve őrzik és nemzeti érdekeiket egyre fokozódó mértékben érvényesítik.

Napjainkban a nemzeti jelképeinkkel kapcsolatban egy egyesítő, közös nevezőre hozó hatás mellett  -melyet büszkeséggel és örömmel élnek meg az emberek-  sajnos megfigyelhető egy megosztó hatás is. Közösségünk egy része a múlt leértékelése és innen eredő félretájékozottság, vagy az általa vágyott kultúrához való túlzott alkalmazkodási igény miatt kerüli a nemzeti jelképek használatát. Nemzeti jelképeink  közösségünk életének dicsőséges korszakából erednek és mindehhez kapcsolódó érzéseket és folyamatokat idéznek fel. Ezek használata felkeltheti a megismerés igényét, vágyát nemzeti történelmünk, közösségünk iránt más nemzethez tartozók részéről is, s megkülönböztet minket mindenkitől. Nemzeti jelképeinkkel a folytonosságot hangsúlyozzuk, a megélt történelmünket visszük magunkkal a jelenünkbe, jövőnkbe.

A fiatalság teendőiről, lehetőségeiről, és felelősségéről szólva azt gondolom, legfontosabb, hogy mindannyian -kezdve a kisközösségeinkben, családunkban, baráti körünkben akár alkalmi társulásokban, a mindennapokban- képviseljük azt a nemzeti keresztyén értékrendet, amely életünkben iránytűként szolgál. Ez nem jelent mást, mint a személyes példamutatást, amely ugyanakkor az egyik legkézenfekvőbb eszköz mindnyájunk számára.

Meg kell szerveznünk magunk körül a hasonló értékrendet valló fiatalok bevonásával a bennünket körülvevő közeget, vagyis a Bibó István szóhasználatával élve a „szabadság kis köreit", amely az alulról történő építkezés legfontosabb alapegysége. Ezen alapegységre építhetjük rá a nagyobb közösségeket, egy-egy helyi közügy képviseletének a felvállalását, az abban való aktív szerepvállalást, példaként említhetem a lakóhelyemen az elmúlt években kialakult civil, társadalmi összefogást a Tubes hegy védelmére, amelyet később 32000 pécsi polgár is támogatott szavazatával a népszavazás során.

Végezetül  szeretnék megemlékezni arról, hogy miközben az egykori rendszerváltó elit nagy része 1990-től a kormányzati pozíciók megszerzésének érdekében a folyamatos harc mocsarába süllyedt, Lezsák Sándor és felesége, az akkor a megnyíló  lehetőséget kihasználva  régi álmukat valóra váltva megalapították a Lakiteleki Népfőiskolát, s azóta is nap küzdelmet folytatnak az intézmény létéért és fennmaradásáért.

A népfőiskolán az országban egyedüliként folyamatos két éves kollégiumi képzések keretében fiatalok, értelmiségiek kaptak, kapunk nemzeti, keresztyén szellemiségű tudást, és hitbeli útravalót, amely életünkben meghatározó jelentőségű, vetődjünk is az élet bármely területére.

 

Megjelent Az én hazám című kötetben